Full circle

Szabad, névtelen és mindig megdicsér. Mindig azt mutatja, amit szeretnél, kézen fogva váltja a spirálokat veled, esténként vele fekszel, mellette éled az életed.

Göcsörtös, 32bites álmokat üldözöl, miközben folyamatos 4k adásban fürödtök, a fogadba épített személyiségeid pedig katatón haláltáncot járnak. Az egyetlen célod úgyis az, hogy egyre több csatornás információ pac-man légy, akinek nem elég a kétképernyősnégyvideós szünet nélküli adathalászat, akire egy memory hunter is 4chan harakirit dobna, aki már felhashtagelte a neurolingvisztika kegyetlen, de annál megengedőbb parancssorainak bugyrait. Képtelen vagy.

Amikor ki is szakadsz a tengernyi loophólból, akkor nem jut eszedbe más, mint a misszionárius póz, gyenge vagy lecsatlakoztatva, konzervatív kis piszkafa, aki elhitte a világról a Hamupipőke összes dalában elregélt válium igazságot: az egerek a legcukibb lények a Föld nevű bolygón.

A szőnyeg magába szippantó érzését próbálod megkaparintani újra és újra, fegyverkezni az alienek ellen vagy alusipkás paranoid skizofrénekre hangolódni annyira 90-es évek. A gyerekkorodat három mondatokban meséled már csak, és rettegsz a pillanattól, amikor majd három szóra redukálod mondandódat. A konformizmus ellen harcolni már éppen egy évtizede letettél, ami már akkor is kimerült annyiban: mindent és mindenkit arcnak tituláltál, aki ellened volt, elvállaltad hát, hogy kifejezd utálkozásodat, a teher azóta is ott nyomja válladat.

Szabad, névtelen és mindig megdicsér. Mindig azt mutatja, amit szeretnél, kézen fogva váltja a spirálokat veled, esténként vele fekszel, mellette éled az életed.

…karikába

Keserű könnyeken keresztül iszom fel a Napot, az ablakok különös tükörképet állítanak a Holdnak. Egyszer, mikor kissrác voltam, megfogadtam, hogy tenni fogok ellene, egy elmének kellene születnie, gyorsnak és kifutásra késznek, a lábaimban sajnos ellenem fordulnak, képtelenek, a kifutó gyorsan elolvad. A kép szikrázik mégegyszer majd alábbhagy, az utolsó sistergés mindent elhallgattat. Pedig sírtak a fák, üvöltöttek a levelek, az ősz már szanaszét tépkedett maradékuk felett legelget, a nap mégis olyan hevesen küldi lézernyalábjait, hogy az iskolába való úton csakis nyári napszemüveged elveszejtésén keseregsz. Holott ez mindennek  a rendje, újból kezdődik, majd megy körbe és körbe, te pedig felszállsz a karikára és kívánod: bár sose lenne vége. Amikor napot ittam és felhőket faltam, miért nem lehettél ott?  

füstölögni minek

Lassan hömpölyögve érkezünk meg, igen, így egyben, olyan kellemes világosban, amit te annyira szeretsz. A víz tükre érintetlen, egyetlen bogár vagy hal sem zavarja meg. A hajad csodálatos, a mosolyod földöntúli. Csilingel a nap, hangjegyekként játszanak a bárányfelhők, miközben gyorsan tovatűnik a pillanat. Elnyújtott, örömteli játék a kvantumokkal vagy csak dopamin túlsúly az agyamban, eldönteni nem, megoldani mindig is akartam. Az egyetlen késztetés maga a hiánya, sosem mondanád meg, hogy miért, mindössze azért mert nem is akartad. Lebegve érünk megint földet, tovaúszott a cumulus, eltűnt az összes zavaros dallam, még az a két szerencsétlen részeg is egy ütemre dobbant. Menekülünk a fiatalságból a felnőtti létbe, és ez megy oda-vissza, míg már onnan, ahol éppen vagyunk a halálba menekülünk, a halálból meg tudom is én hova. Kegyetlen cseppekben kezd el esni az eső, s mire megtörlöm az arcom te már nem vagy sehol. Letörlöm a könnycseppet is. Függöny.

füstre levegő, levegőre füst

Túl messzire, mérföldekkel mögöttem, talán sosem nézve vissza, talán egyszer sem fontolóra véve – ilyen az elhamarkodott ígéret. Mikor hónapokig sírásó lehettem, elhatároztam, nem fogok sem túl mélyet, sem túl sekélyet, sem ásni, sem másnak mégegyszer az arcába vágni – még nem halt meg, lélegzik, tapogat, minden érintése egy lopott csók a halottnak. Elfelejtettem milyen volt, de lehet csak azért mert ez már egy állandósult állapot, ha már nem tudod visszatekerni, próbáld meg újból az elejéről meghallgatni. Suttog és elnémul, fojtólag közelít, édesget magához, te még a naplementébe bámulsz, ő a csillagokra hátul, mögötted lemaradva, mögöttem az élet sava-borsa. Kilóg már az eső lába, függeszkedik a fákon, egyik ágról a másikra ugrál, de azt elfelejti, hogy nem elég az amit csinál. Üres fenyegetései mögött ólálkodik a nap, somfordál tétlenül, küldetése egyszer központosul, tandem szekvenciái megsokszorozódnak, áthatol, lábait az eső köré tekeri és világosság lesz, ezt tudom, s elég számolnom hozzá a napokat.

desinterferencia

Van egyfajta lüktetése. A beat a lábadban, meg a boogi. A szél az ujjbegyeid végén, az elektromos áram pulzálása karod helyén. Tachycard szíved örökös hullámai – együtt vágtunk neki és olykor előfordul, igen, hogy senki sem éri el. A nyolcast már álló helyzetben is végtelennek látom, a cigit kávénak, a kávét, a kávét meg egy likviditási problémának. De már az egészet homályosan. Meg kibaszott messziről. 

lack of lack

Féktelen életünk egyik pontján körülnézünk, támaszt keresünk, hogy mi csináljuk jól, hogy nem mi vagyunk az egyetlen, aki tönkremegy ebben. A sok-sok súly miatt egy négyzetméteren megroggyan a térdünk, és miközben lecsöppen az izzadság, a sós víz tükrében meglátod magad; nem, nem te vagy az egyetlen, de még csak nem is egy a sok közül. Tempó tempó tempó – üvölti bennem a belső magnó, én mégsem akarok mást csak allegrettot. Csak egy kicsit lassítani, három kávéval visszább, lenne időm üvölteni nekem is. Benzedrin helyett barbiturátot, tea helyett helyi érzéstelenítőt szeretnék, folyton zizegő lánykórus helyett meg a keresztapámmal egy hosszú lépést. A rövideket már megtettem, a cigarettákat elszívtam, összekötöttem a pontokat is időtlen időkkel ezelőtt, csak nem tetszett a végeredmény. Neked sem fog.

devil may cry

Cormac McCarthy írja:” Azt tanácsolta a fiúnak hogy annak ellenére hogy huérfano nem kéne már bolyongania többé hanem inkább keresnie kéne egy helyet a világban mert ha tovább kóborol a kóborlás szenvedélyévé válik és ez a szenvedély lassan elidegeníti majd az emberektől s végül saját magától is. Azt mondta hogy a világ csak úgy ismerhető meg ahogyan az az emberek szívében rejtezik. Mert jóllehet úgy tűnik a világ az a hely amelyben az emberek lakoznak valójában a világ lakozik az emberekben éppen ezért ha valaki meg akarja ismerni a világot az emberekben kell keresnie – az emberek szívében – és ehhez együtt kell élnie az emberekkel nem csak kóborolni köztük.”

Gondolkoztál már rajta, hogy bezárod magad egy privát chatszobába, 32-bites kódolást raksz rá és senkinek nem adod meg a jelszót? Vagy, hogy rajzolsz valamit – csak úgy – és nem az az első dolgod, hogy lefotózd, betaggeld, miközben lököd is a fontosabb szósöl bugyrok köreinek archívumába. Kilenc állomás van lefele, szerintem az elsőnél sem járunk, ez még bizony a purgatórium. Nem baj, itt sem kell egyedül lenni. A szenvedést amúgy is többen osztják meg, csak azt meg nem illik lájkolni. A legfontosabbakat meg még úgy is látom, hogy egyáltalán nem ismerlek: hány éves vagy, milyen nemű – persze csak akkor, ha nem voltál elég elővigyázatos. Akkor most ismerlek vagy nem?

A következő lépcsőfok nem is olyan futurisztikus. A szerelem első látásra beigazulni látszik. Megyünk az utcán, rád nézek, látom a kis bio-dat villogni a fejed mellett és már az utcán fülig szerelmes leszek a profilodba. Persze megszólítani nem foglak, max majd megböklek a hálószobám biztonságából.

moi: in a nutshell

– Dráma 

– a köbön

– nyirok meg a négyzeten

– moi: in a nutshell

end credits

Földhöz szegeznek a peckek, a racionalitástól, mint morfintól gyötörve kelek, forgolódok, fekszek. A kreativitás hal meg ily módon, a cselekvés miértje marad homályban, nem az, hogy bizonyos dolgokat meg kell tenni. A filozófia veszik ki ilyenkor, a fiatalkori idealizmus maradékát sikálja cipője sarkáról az irónia, a szarkasztikus közhely, meg ostoba cimborájuk a cinikus – idióták, fogalmuk sincs milyen jó dolguk van. Vagy milyen jó dolguk lehetne.

Nincs és nem is lesz – hirdeti a tévé, és rögtön felkapja a fejét a néző és azonnal el is tátsa a száját, mert mi az, hogy valamiből nincs, neki olyan kell.

Nincsen erre semmi keresnivalójuk, az elkeseredettség igáslovai évekig szántogatnak még mire rádöbbennének, hogy a talaj kihalt, itt-ott a csontoktól fehérrel tarkított, sötét látomás csak. A kereskedő persze csak mondja a magáét, közben a feleségére gondol, akit nem képes kielégíteni, két rongy kölkére, akikkel ugyanez a helyzet, mert a kereskedő élete nehéz, az emberek már nem is vásárolnak, kivétel ha éppen a nullsíkba csusszanunk át, ahol még a kenyérnek is más íze van, mert te azt eldöntötted fejben.

A rádióban Tina Turner, a gépemen Japandroids, mi a jézus isten történik is voltaképpen. Most olvastam, hogy Hollywood haldoklik, meg azt is, hogy aki ezt még egyszer le meri írni, annak gigáját harapják ki, mert nesze most is mennyi jó filmet csináltak, nem is bírod végignézni mindet, ami igaz is, csak ilyen formában nem. Mert tényleg nem tudod végignézni, mert kínosan vizelhetnéked támad a 135. percben. Pedig onnantól kezd izgalmas lenni. Szomorú.

Embereket látok széthullani és újra összeállni a semmiből, páratlan akaratról tanúbizonyságot téve. Ha más nem hát ez ösztönöz vagy legalább ösztönöznie kéne.

definitely maybe

inevitably female. 

el akartad mondani

Üljünk le egy kicsit gondolkodni. Ma használtam azt a jelzőt, hogy szociábilis. Hopp, egyszerre két emberre is. Akkor most üljünk le egy kicsit gondolkodni. A túlfeszített élet egyetlen alap pillérének kell csak megremegnie, az egész apró darabkáira hullik szét. Nem baj, róni kell a köröket. Miért van az, hogy a fejedben rímel az egyszerű falevél, körülötted mindent beterített a tél és te csak az őszbe kívánkozol vissza, a nyárba, oda ahova nem lehet, ahol az álmok ott maradtak, mások meg meg lettek valósítva vagy örökre el feledtettek veled mindent, mert megérte élni, megérte megélni. Most a plédbe próbálok kapaszkodni, meg ezernyi parányi dologba, érzem, hogy melegebb már-már kellemes érzés, de korai pezsgőt bontani. Korai sírni, korai megijedni, korai konstans félelemben élni. Korai befejezni, amit még el sem kezdtél. Sikert sikerre halmozni csak úgy lehet, ha elfelejted ki voltál és észben tartod ki vagy, miközben a füledben arra dobol a vér, hogy ki lehetnél, ha nem tagadnád magadat.  

insert coin to continue

Kicsit kapkodok. Gyorsabban szedem a levegőt, az acinusok szintjén képtelen gyorsasággal folyik a küzdelem. Tizenkét órán keresztül készítem a testem, hogy később teljes odaadással éljem bele magam ebbe a szürreális álomba. A kezemben egy Steyr Scout, benne tíz darab .308-as Winchester lövedék. A feladatom: minél több Csupaszív mackó lelövöldözése adott időn belül. Hányingerem támad és kikapcsolom a mikrofont, helyette a levegőbe ordítok. A következő szinten egy esőcsepp szimuláció vár. Az esőcsepp természetesen én vagyok. Háromszor próbálkozom kétségbeesve egymás után, majd véget ér feladatom, amit most itt hely hiányában nem taglalnék. A harmadik szint a legborzasztóbb és leggyönyörűbb egyszerre. Végig kell néznem, ahogy lemészárolják előttem azokat, akiket a legjobban szeretek, de dönthetek úgy is, hogy inkább letelepszek, nyugton maradok, ahogy minden maradna ugyanúgy, mégis belül végre egyedül maradok, semmi hiper vagy mega, csak a szürke hétköznapok. Persze nem kell választanom, már döntöttem régen, a gép érzékeli és automatikusan a következő szintre juttat. Agyam képernyőjén az alábbi felirat fogad:

ősz – mit ősz – belecsöppentünk a télbe

Azt mondják az ember akkor ír, amikor baj van. Lehet, hogy ezért nem írtam nyáron. Mert miről is, ha minden rendben, ha a legtermészetesebb dolog a létezés a létezésért. Különösebb indok nélkül, ha érted mire gondolok. Valahol azt hallottam, hogy az angolszász irodalom azért kiemelkedő, mert arrafelé borús az idő, borúsak az emberek is, a letargia csakhogynem tapintható, a feszültség megint csak, arra meg az ihlet, kilóval, százhússzal veti rá magát, az egész mégis kicsit retrográd, ha megnézed, mire az okfejtésem végéhez értem, többszörösen cáfoltam magam, amit a mondat vége tartogat pedig nem más, mint egy tripla csavar. A lényeg: a délieknél süt a nap, minek is írnának. Ír majd a szuicid svéd, az arisztokratizmusába beléfulladó brit vagy a szolgalelkű magyar, egyre csak kapar, a saját sírját ássa éppen, de túl késő, mire az ásó végre megállna a kezében.

someThing that I…

Kezdi felmondani a szolgálatot. Amióta az eszét tudja vele van, mindenhová elkíséri, az életét el sem tudná képzelni nélküle. Olyan ő neki, mint a modern kor cigarettáján a filter, az olasz kávéban a zacc, a méreg végén meg a keserű íz. Aztán elfelejt működni. Kikapcsol. Elfelejtődik, majd egy véletlen pillanatban bekattan. De addig nem hiányzik. Nincs a fejedben az, hogy valami nincs ott, hogy valami változott, hogy el kéne menni megkeresni. Szabad és könnyű, egyetlen emlékem fűződik csak ehhez a dologhoz, az is gyorsabban röppen el, minthogy megoszthatnám. Később nem lesz már az ajtófélfán elég hely kapaszkodni, az izzadtság is az államon folyik majd – leülök inkább. Az egyik legszebb momentum, ahogy egy S alakú padon fekszem és rózsaszín az égalja. De nem minden ember rózsaszín belülről.

ha túl sok…

Mit csinálsz, ha túl sok? Ha túl sok a csöpögős, hajrázós, tinihajkurászós kamaszság? Ha túl sok a vértől iszamós, meztelen igazság? Ha túl sok és egyszerre túl kevés inger vesz körbe? Ha túl sok a világ mindent beterítő közönye? Ha túl sok a kitörésre tendálás ereje, mozgatórugó meg igazán nincsen. Ha túl sok a kellemetlen, ha túl sok a kicsiny és mindeközben erőtlen, közeledés meglétét is nélkülözendő szuperpempő? Ha van legalább egy nő, akit nem csak kerülgetsz és ha túl sok az, ahogy elveszed az élét egy viccel a világon mindennek? Ha kevéssé is, de még felizgat, hogy mások nem rajtad, hanem veled röhögnek? Ha túl sokat veszel be és kínosan átalakul a közérzet? Ha körül nézel és nem látsz mást csak körös-körül szomorú füzet? ha boldog-boldogtalan tőled kér tüzet? ha elveszel a részletek között és nem látod a bigpicturet? Próbálkozz jobban! Próbálkozz jobban kérlek. A bölcsész faszverésből nem kérek.